Régi papírkönyv, újraolvasása.
Valamikor tizennégy és tizennyolc éves korom között olvastam és máig élesen megmaradt, hogy féltem tőle.
A cselekményből nem sokra emlékeztem, de az érzés, hogy féltem, nagyon élénken élt bennem. Ezért olvastam újra, hogy kiderítsem, miért, mitől, és ezért kerül be a „hatottak rám” kategóriába.
Abban az időben, abban az állapotomban nem volt nekem való.
Hipervigilens állapotban olvastam és bizonyos mozzanatokra ugrottam a félelemtől. Annyira, hogy semmi másra nem tudtam figyelni.
Pszichopatákat, elmebetegeket meg mindenféle furcsa emberi működést felvonultat, sőt csak ilyenekkel találkozunk. Különösen para, hogy egy ilyen szemszögből láttatja velünk is az eseményeket a szerző. Nincs kivel azonosulni, akinek szurkolni, akinek az „oldalára állni”.
Legalábbis úgy tűnik, mert a végére kicsit szelídül a kép.
Van néhány cselszövő, másoknak nagyon kifinomult módon ártani akaró ember, és a másik oldalon azok, akik naivan, csukott szemmel belesétálnak ezek csapdáiba.
Azt hiszem ez váltotta ki a félelmet bennem. Ezek védtelensége, vagy védekezésre való képtelensége.
Valamiképpen triggerelt.
De, mint mondtam, a végére elhelyezkednek a dolgok. A bumeráng visszaüt, a gonoszak beleesnek saját csapdáikba, a jók nem nyerik el jutalmukat, inkább csak kapnak még egy esélyt.
Az egész a házasságok kifáradása köré épül, ami olyan nyolc-tíz év után óhatatlanul bekövetkezik. (Nem tudtam nem kiszámítani a szerző életkorát, amikor a könyvet kiadta).
Nagyon jó a történet szerkezete, annak ellenére, hogy nem mai, nagyon kevés vontatottság van benne.
És a téma is igencsak modern.
És kerek, és helyükre kerülnek a dolgok, és van benne néhány nagyon jó jelenet és sajátos humora van.
És valahogy rájövünk, hogy „gonosz és jó”, „normális és nem normális” között nem is olyan éles a határ. Ez ma már rendben van, de tizenéves fejjel lehetett nyugtalanító.
Kiválóan megírt, nincs mit felhozzak ellene, az, hogy nekem csak mérsékelten tetszik az én ügyem.
8, azaz nyolcas.
