A Csütörtöki nyomozóklub-ban szereplő kompánia van itt is jelen. Csak a bűnözők mások.
Azt december hetedikén fejeztem be és így írtam róla:
Szirupos leszek, de imádtam ezeket az öregeket. Persze, ezt akarta a szerző elérni, tudom. Sikerül, jól csinálja.
Négyen egy nyugdíjasotthon lakói közül nyomozóklubot alapítanak titokban, és régi, meg nem oldott ügyek aktáit böngészik és próbálják megfejteni.
Addig, amíg bevág egy valódi ügy. Sőt több is. Megölnek két gazembert, de ki törődik velük, amikor ilyen bájos kisöregek nyomoznak a gyilkos után.
Ezek a “bájos kisöregek” nem riadnak vissza kisebb csalásoktól sem, – mi az előnye, ha az ember láthatatlan a kora miatt, és már sok veszítenivalója sincs, szintén ezért.
Mindegyik egy-egy embertípust képvisel, annyira hűen, hogy az már megmosolyogtató.
Az „ügy”, a krimi, kicsit Agatha Christie-s sok gyanúsítottal, akik közül szinte mindenkinek van valami takargatnivalója.
A végére van, ami megoldódik, van ami nem. Marad az olvasóra is továbbgondolnivaló.
Egyik legjobb könyvem az idén. Miért is?
-Csak.
Ja, és még egy nehéz labdát idedob Mr. Osman, az ember kezébe, hogy itt is maradjon: a kérdést, hogy szolgáltathat-e ember igazságot ott, ahol ezt nem tette meg az (a hivatal), akinek a feladata lett volna? Vagy futni hagyja a bűnöst, a bűnösségének ismeretében.
Jó kis nehéz labda.
Kilences, azaz 9/10
És jöjjön a most befejezett “A férfi, aki kétszer halt meg”, ahogy már írtam, ugyanazokkal a szereplőkkel.
Ezekért a karakterekért olvasom ezt a sorozatot.
A cselekmény itt másodrendű, két témát feszeget Osman a szimpatikus (és akkor keveset mondtam) karaktereivel.
Egyik az időskor és az ezzel járó problémák, konkrétan a demencia. A cím is erre utal. Ők halnak kétszer.
A másik a már ismert kérdés, hogy szolgáltathatunk-e igazságot akkor, ha az igazságszolgáltatás nem teszi meg (nem tudja megtenni), mert nincs tanú, kamerafelvétel, elegendő bizonyíték.
Nem szabad, persze, ezért végezteti el a szerző a csütörtöki nyomozóklub nyolcvan év fölötti tagjaival.
Nyolcvan fölöttiek, de rendkívül hatékonyak éles eszűek, empatikusak és ennivalóak. Nem félnek, mert már nincs mitől, senki nem figyel rájuk és senki nem veszi őket komolyan. Kell ennél jobb álca?
Kicsit sok a hulla az ízlésemhez ebben a részben. A cselekmény, legalábbis számomra, eltörpül a karakterek, meg a boncolgatott kérdések mellett.
Csak azért pontozom kilencessel és nem tízessel, mert már nem az újdonság erejével hatnak a szereplői. De ez nem jelenti azt, hogy nem tudnak még mindig újabb meglepetéssel szolgálni.
Ja, és nem mindenki öreg, de a fiatalabbak sem kevésbé rokonszenvesek.
És van még egy harmadik téma is, amivel foglalkozik a szerző: mindenkit emészt valami titkos probléma, bánat.
Pont, mint minket.
9/10
