A könyv eredeti címe: Gentiane, én fordítottam magyarra a címet. Nem tudok róla, hogy ezt a könyvét a szerzőnek lefordították volna.
A cím a Kárpátokban honos hegyi tárnicsra, más nevén enciánra, utal, ami zord körülmények között is fennmarad.
Van még virágos metafora a regényben: ugyanígy emlegetik a havasi gyopárt, valamint a klemátisz is megjelenik, nem is egyszer. A túlélés szimbólumai.
A regény főhőse (hősnője), Rada Ionac, mostoha körülmények közé születik.
Moldovai kicsi faluban éli gyerekkorát, nemkívánt gyerekként.
Egyszer valami vonatkimaradás miatt a faluban reked egy színtársulat, akik megismerkednek a helybéliekkel és előadják a darabjukat.
Ez az esemény örökre bevésődik az akkor öt-hat éves Rada szívébe, úgy, hogy egész életében arról álmodik, hogy színház közelébe jusson.
Később Bukarestbe kerül, szülei különválnak és odaköltöznek. Ő az édesanyjával marad, akinek terhére van.
Annyira fiatalon kénytelen munkával fenntartani magát, hogy hazudnia kell az életkoráról, hogy felvegyék a kórházba gyakorló nővérnek.
Konok makacssággal küzd a nyomor ellen, okos, empatikus nővér válik belőle.
Persze, a Bukaresti élet, a nővéri munka előbb-utóbb kapcsolatba hozza színházi emberekkel, a baráti köre is hasonló érdeklődésűekből alakul.
Beíratkozik színész-rendező szakra, végül a rendezőség mellett dönt.
Sok ember ellenállását kell leküzdenie, sok intrikából kívül maradni, figyelmen kívül hagyni. Igazi mentorra sem talál, még azok között sem, akik kedvelik.
Rengeteg munkát fektet tanulmányaiba és a vizsgamunkájába.
Mindezt a kórházi szolgálat mellett, óriási születési hátrányból indulva.
Saját küzdelmeit írja bele a szerző ebbe a regényébe is, több nőalakját saját vonásaival ruházta fel.
Meg néhány ellentmondásos figurának is megvolt a megfelelője saját életében.
Fontos helyet kap a történetben, hogy mennyi ellenállást kellett, még pluszban a társadalmi hátrány mellett leküzdeni, ha valaki nőként tanulni, fejlődni akart, nem annyira intézményi, mint inkább családi szinten.
A híres tanár-rendező, aki fiatalokat, fiúkat-lányokat egyaránt, tanulásra, fejlődésre buzdít, saját (egyébként tehetséges) feleségét szó szerint a konyhába és a gyerek mellé zárja, amíg az egyszer. egy hisztérikus jelenettel, letépi azt a nagymamája által varrt falvédőt, amin az a szöveg díszeleg: „A házban a férfi a király.”
(Tényleg voltak ilyen falvédők, nem az írói fantázia szüleménye.)
Van mivel megküzdenie Radának, aki ugyanilyen tüskés, mint a neve. Egyszerre nővér és rendező-növendék, aki annyit tesz másokért, hogy magára nem marad ideje és energiája, a feléje támasztott követelmények pedig óriásiak.
Nem hisz a szerelemben, ellenállással reagál minden közeledésre de azért titokban szerelmes olyanba, aki nem érdemli meg.
Szeretem az írónőt. Ebben a könyvében sem csalódtam, bár ugyanazt a jelenséget itt is megfigyeltem, amit legutóbb, az önéletrajza olvasásakor: néhol kicsit vontatott. Cserélődik a narrátor, szeszélyesen oda-vissza ugrál az időben, nehéz követni, főleg az elején.
Máskor meg kifejezetten olvasmányos, az utolsó oldalaknál csakúgy repített magával, és azt szerettem volna, ha még nem érne véget.
Ebből a regényből hiányoltam a tengert. Bár elárulta magát: a Moldovai faluban született, tengert soha nem látott Rada halászhálós hasonlatot használ. Máskor meg, egy tengerpartot ábrázoló festményt leírva, olyan kifejezést használ egy halászcsónakra, amiről nincs honnan tudni olyannak, aki nem halász, vagy legalább nem élt abban a közegben.
Ezzel együtt szeretem Cella Serghit, és azt a világot, amit ábrázol.
Néhány idézetet is írtam ki magamnak.
Első már maga a könyv mottója: „Cui non riderunt parentes”. – tőle származik, vagy van ilyen latin mondás, ez nem derül ki.
„Megtettem a kötelességem, kihoztalak a bajból. Ha bűnt követtem volna el, talán nem kaptam volna többet tizenöt évnél, én pedig már tizenöt éve fizetek egyetlen tévedésért. Most töltöd be a tizenötöt. Éppen ma.”* – hát…születésnapi jókívánság. Ekkor közölte anyja vele, hogy nem támogatja többet.
„Nem könnyű igazolnom a világon való áthaladásomat, helytállnom ebben a csodában, amely maga az élet, hiszen az élet valóban csoda. A nemlétezés milliárdnyi lehetősége közül egyetlenegy hoz a világra. Nos, ez a csoda megtörtént, és kötelességemnek érzem, hogy méltó legyek hozzá.” – nagyon szép hozzáállás a főhős részéről, egy nehéz élethez. Ezzel biztatja ápoltjait. Ezt hímezném falvédőre 🙂
„A világegyetem törvénye a kudarc. A siker mindig kivétel, afféle csoda.”
Ez egy Serghi által használt Henri Perruchot idézet.
És, számomra a legjobban betaláló:
„…otthonról hozott tartalékai voltak. Egy könyvtár annyit ér, mint egy birtok.”
Nehéz, ha egyik sincs. És, ha büntetésként tekintenek az emberre.
Beletrafált az Írónő.
Nyolcast adok a, néhol nehézkes követhetőség miatt.
Vagyis 8/10, nálam mindenképpen magas értékelés.
És még mindig fenntartom, hogy elolvasom az összes művét, a Pókhálót újraolvasom, és továbbra is egyik álmom, hogy megnézzem azt a tengerparti házat.
*A fordítások tőlem származnak, AI segítséggel.
