Eredeti címe: Pe firul de paianjen al memoriei, én fordítottam magyarra. Nem tudom, ha létezik a könyvnek magyar fordítása.
Olvastam a szerzőtől a „Pókháló” című könyvet és nagyon tetszett, azon kevesek közé tartozik, amelyek valahogy mindig velem vannak. Megfogott a hangulata. Az írónő Konstancán született a Marii, azaz tenger utcában, és igen intenzíven jelen van a tenger a műveiben.
Ami még megfog, a két világháború közötti bukaresti légkör, Az élő, vibráló kulturális élet.
Beleszülettem a kommunizmusba, sokáig nem is gondoltam arra, hogy előtte is létezett élet, én azonosítottam Romániát a kommunista rendszerrel. Serghi művei kaput nyitottak erre az elveszett világra. (Még egy regényét olvastam, a Mirona címűt.)
A mostani könyv egy önéletrajz, visszaemlékezések erre az időszakra. Betekintést nyerünk a korszak kulturális életébe, olyan szerzőkről ír, mint Camil Petrescu, Mihail Sebastian, Liviu Rebreanu, Eugen Lovinescu, Hortensia Papadat Bengescu, személyes ismerősei mind.
Hallottam néhányukról az irodalomórákon, de pont Cella Serghi kimaradt a tananyagból.
Reménytelen szerelem fűzte Camil Petrescu íróhoz és bizalmas barátság Mihail Sebastianhoz. Annyira, hogy a könyv, a Sebastian halálával ér véget.
Leírja azt a sok vívódást, ami első könyve megjelenését előzte meg.
Öt évig írta, szerkesztette, újraírta és soha nem érezte úgy: kész van, jól van. Ugyanez a perfekcionizmus volt jellemző a többi korabeli szerzőre, csodálkozva olvastam, hogy mindegyik éveket dolgozott egy-egy művön. Liviu Rebreanu tíz évig írta a Ion című regényét.
Néhol nehéz követni, néhol kifejezetten olvasmányos. Sokat idéz mind román, mind külföldi szerzőket, az ő szavaikkal meséli el, vagy nyomatékosítja mondanivalóját.
Tetszik, ahogy a kávéházi életről, saját nélkülözéseiről ír, ahogy ugyanazok az emberek összetalálkoznak Párizsban, Mangalian vagy Balcic-on, akik Bukarestben.
Tetszik, hogy össze tudom vetni, milyen önéletrajzi elemeket írt bele a regényeibe.
Sokat lehetne idézni tőle, ezt Mihail Sebastian mondta neki arra, hogy miért nem meri őt Camil Petrescu viszontszeretni:
„…de hát túlságosan kacér vagy, túlságosan szép és túlságosan okos; minden olyan hiba megvan benned, ami szerencsétlenné tehet egy férfit.”
Másikat azért választottam, mert engem kicsit megdöbbentett az a természetesség, ahogy Camil Petrescu iránti szerelméről beszél, ugyanakkor sokat emlegeti a férjét, akitől nagyon fájdalmas volt neki elválni. (És nem is azért váltak el, mert mást szeretett, hanem mert könyvet írt. A mérnök férj nem tudta elfogadni, hogy felesége regényt írjon.)
„Szabad akartam lenni, de magammal hurcoltam örökölt félelmeket és előítéleteket, egy ősi szükséget arra, hogy oltalmazzanak – és csak Michi volt képes megóvni engem.”
Sokat tudnék még írni róla, nagyon elfogult vagyok az írónővel, a korszakkal, a tengerrel szemben, de itt megállok.
Jegyet sem adok.
El fogom olvasni az összes művét, amit megtalálok, és azt a Tenger utcai házat is szívesen megnézném.
L.E. Ígéretemhez híven már el is olvastam még egy regényét, a Gentiane, azaz Encián-t.
