Újraolvasás volt, a húszas éveim elején olvastam és nem emlékeztem rá egyáltalán.
Most már tudom miért, végigmentem rajta (akkor még nem tettem le könyvet, amíg ki nem olvastam), de nem tudtam ráhangolódni.
Van aki az olyan könyvet szereti, amiben sok a párbeszéd, na ez megnyerné a tetszését. Kb 80 százalékban párbeszédből áll.
Abból rajzolódik ki a szereplők múltja, karaktere, éppen hol tartanak az életükben, milyen démonokkal küzdenek, milyen kapcsolatban állnak egymással, és merre tart a történet.
Nem könnyű olvasmány a sok párbeszéd ellenére, (vagy éppen azért). Szeszélyesen ugrálnak az időben,, valamint egyik témáról a másikra.
Erős a kontraszt ahogyan az életet élvezik, vagy élvezni próbálják a jelenben és a háború borzalmai között, ami a párbeszédekben (kimondva vagy ki nem mondva) megjelenik.
Nem tudunk nem rokonszenvezni az idősödő katonatiszttel, bármennyire is nem szereti ő saját magát, és a szép, okos és gazdag fiatal lánnyal.
És igen, minden út arra vezet, ami a könyv végén meg is történik.
Jegyet szoktam adni a könyvekre, amit olvasok, most mégsem akarok arra vetemedni, hogy lepontozzam Hemingwayt azért, mert nekem nagyon nehézkes volt a regény szerkezete, hogy alig tudtam átrágni magam rajta, miközben pszichológiailag nagyon mélynek tartom.
Alig tudtam átrágni magam rajta, fellélegeztem a végén, ahhoz, hogy akkor jöjjek rá, milyen értéket kaptam ettől a könyvtől.
Meg, hogy lehet, még mindig nem értettem minden rétegében meg. És, hogy direkt úgy van összerakva, hogy maradjon egy kétség az olvasóban erre nézve. Vagy mégsem…
Szóval egyetlen alkalom, hogy nincs jegy.
Nehéz olvasmány. Jó olvasmány.
Ugyanezt mondom a másik Hemingway regényről, itt: Bucsú a fegyverektől.
