Újraolvasás volt. Emlékszem, megrázott elsőre. Egy negyvenes férfi megtudja egy szűrővizsgálaton, hogy tüdőrákja van és mintegy hat hónapja van hátra.
Ennyire emlékeztem pontosan, a többi elhalványult. Az is, hogy a könyv azt az egyetlen napját írja le, amikor a diagnózist megtudta. Egy nap, de valahogy nagyon hosszúnak tűnik, ezért is maradt úgy az emlékezetemben, mint egy hosszabb idő.
Egész nap keresi…mit is?
Hogy kinek mondhatná el a hírt, aki úgy reagál…hogyan is?
Megy baráthoz, barátnőhöz, volt kedveshez, feleséghez, sőt még egy random idegennek is elmondja bánatát. Igazából ezek egyikénél talál csak valamiféle vigaszra.
Ott jön rá, mit is keresett voltaképpen.
Valami ilyesmit:
„Az ember csak akkor képes elviselni saját halálának, a rá váró sötét káosznak, a „semminek” a gondolatát, ha olyasvalakinek érzi magát, akit szeretnek és ismernek, akit sajnálni fognak és megsiratnak majd.”
„azt tükrözte, hogy mennyire vonzó volt, és mennyire az is maradt, és mennyire fogja majd sajnálni őt.”
Rákos betegekkel is dolgoztam, amikor olvastam ezt a könyvet.
Akkor azt hittem, megértettem. Valahogy gyakorlati módon közelítettem hozzá. Olyan „aha, tudom…” gondolattal.
Mostani olvasás után rájöttem, hogy nem értettem meg. Akkor sem és talán most sem teljesen.
Szeretem Sagan regényeit, egyenes úton fejezi ki, amit mondani akar. Kevés szóval, pontosan, bele a közepébe. Kellett a mostanában olvasott több, két világháború között született, kissé körülményes összetett mondatokban írott regény után.
Ez a könyve kicsit talán különbözik a többitől, valamivel elvontabb, nehezebb témát tárgyal. De innen sem hiányzik az a látásmód, hogy maga a főhős egyidőben látja a helyzetet és annak karikatúráját is.
„Ha minden egykori szerelmese újra meglátogatná, hogy kisírja magát nála, kellemes délutánjai lehetnének.”
És van egy annyira Sagan-os befejezés!
Gondolatrohanást, kérdéseket hagyott bennem.
Teljesen zavarban vagyok, milyen jegyet adjak rá, annyira ellentmondásos. Fent és lent.
Nem adok. Nem kötelező, saját magam által kialakított szokás, én magam szegem meg most.
