Lehet, hogy SPOILER lesz ez a bejegyzés, lehet, hogy nem.
Már ezt sem könnyű megállapítani, akárcsak Zweig másik könyvénél, „A változás mámora” címűnél, amit nemrég olvastam.
Mint az, a mostani is egy emberben végbemenő lelki folyamatokat ír le, idegtépő feszültséggel és részletességgel.
Egy katonatiszt vacsorára megy a környék földbirtokosához, ezzel belekrül egy érzelmi spirálba, ami olyan erővel húzza magába, hogy sehogyan sem tud védekezni.
A központi gondolat az, hogy mi az, amit megtehet az ember részvétből, szabad-e egyáltalán tenni részvétből bármit. Az, hogy mennyire befolyásolja az ember gondolkodását a közeg, amiben felnőtt, az, amiben éppen él valamint a társadalmi elvárások.
Hogy helyes és helytelen, becsületes és becstelen viselkedést milyen vékony mezsgye választ el egymástól, mennyire más az egészet belúlről megélni, mint kívülről szemlélni.
Kicsit talán ironikusan felveti a szerző azt a gondolatot, hogy csak akkor ér valamit az emberi élet, hogyha a mások szolgálatába helyezzük, hogyha mások szenvedéseit enyhíti.
Hogy közben látjuk, hová vezette a szereplőt magát ez a felfogás, hát az adja a helyzet iróniáját.
De végülis nem tudjuk kinek adjunk igazat, kit itéljünk el, kire haragudjunk. Mindenkinek érthetőek, átélhetőek a saját szempontjaik.
Nincs egyértelmű jó vagy rossz, igaz vagy hamis, sőt egy lehetséges kedvezőbb kimenetele sincs a történetnek az adott körülmények között.
Megragad, el nem enged még a befejezése után sem ez a könyv.
Mivel egyformán feszes a szöveg végig, idézhető részeket sem nagyon gyűjtöttem ki belőle.
Amit mégis, abból egyik egyetlen szó, amivel ebben a formában még sosem találkoztam: „részvétmérgezés.„
A másik: „Mert kapcsolatunkban különösen az volt a szerencsés, hogy sajátos körülmények kiiktatták azt a villamosan sistergő összeköttetést, amely egyébként különböző nembeli fiataloknál hosszabb együttlét esetén elkerülhetetlenül bekövetkezik.” – Ez az idézet először azért fogott meg, mert a kor stílusának megfelelően nagyon érzékletesen van fogalmazva.
Ami pedig csak később derült ki: hogy mennyire naív észrevétel. Mivelhogy ilyen nincs, azért lett ez a regény.
Na, de még van ezen a felszín alatt lüktető egész történet i-jén pont is: az, hogy bármekkora tragédiák zajlanak egyéni emberi életekben, az mind egy porszem. Porszem amellett, hogy megölik a trónörököst és akkora világégés jön, ami minden egyéni tragédiát eltöröl.
Akik emlékezhetnének rá meghalnak vagy csak elfeledteti velük a még nagyobb szerencsétlenség.
Egyedül marad a főhős, a mások, vagy csak saját maga által „hibás”-nak kikiáltott, a lelkiismeretével, a be nem gyógyuló sebeivel.
Aki tépelődő típus, aki szereti (vagy muszáj neki) a saját és mások viselkedésének mozgatórugóit kielemezni, megérteni, az fárasztó otthonra talál ennek a könyvnek a világában.
Nem lehet elszakadni tőle, csak szólok 🙂
Kilencest adok, mert lefárasztott és lebilincselt. Persze ezt is akarta. 9/10
