Most csuktam be a könyvet, nagyon friss az élmény.
Azt mondják rá, befejezetlen regény. Szerintem pedig így kerek, ahogy van.
Elkészült a Nagy Mű. És kiváló.
Bár a cselekményből nem árulok el többet, mint a fülszöveg, mégis, a saját benyomásaimmal kiegészítve, lehet egy kissé SPOILER-es, inkább szólok.
Bele tudtam élni magam a főhősnő helyzetébe. Majdnem mindenhol, száz százalékban.
Szegény körülmények között él, unalmas, monoton, rosszul fizetett a munkája. Szabadidejében beteg, önállótlan, leharcolt édesanyját gondozza, dohos padlásszobában.
Majd egy gazdag nagynéni meghívja néhány napra egy előkelő svájci üdülőhelyre, ahová ijedt, szürke, alsóbbrendűségi-komplexusos egérkeként érkezik meg.
Néhány óra, néhány ruha, új frizura, kis smink után más ember lesz. Itt van a változás első mámora.
Itt picit túlzásnak tűnt nekem az idő rövidsége a változás nagyságához képest, de lehet, hogy nem pszichológiai baki a szerző részéről, hanem szándékos eszköz.
Hogy érzékeltesse, pontosan mennyi választja el a két világot: néhány jó ruha, frizura, smink és az ezek adta magabiztosság.
Annyira jó lett az átváltozás, hogy már szemet szúr (mi tagadás, kicsit már nekem is sok lett), így hősnőnk váratlanul és magyarázat nélkül visszakerül a saját régi hétköznapjaiba, de már nem tud visszailleszkedni.
(Pedig milyen sok munkával, alaposan volt megrajzolva az a térkép!)
Bolyong, keresi a megoldást, míg véletlenül megtalálja.
Felkavaró az a hangulat, amit a friss ismerős hoz be a regény végére és a terv is az, amit kidolgoznak.
Itt a második változás mámora, nekem még az elsőnél is beszédesebb. Hogy mit tud az a tudás, amire nincs szűksége senkinek.
Az a találékonyság, precizitás, alaposság, amit újdonsült ismerőse beletett abba a „munkába”, ami végre róla szól. Az ő ötlete. Magáért gondolkozott, magáért tervezett.
Egyszerű és jó terv, nekem tetszik. És ettől kerek a regény.
Feltesz nekünk Herr Zweig a sorok között egy kérdést: szabad-e tolvajtól lopni?
Sajátos stílusa van, hosszú, felsorolásszerű mondatai. Sok jó gondolatot találtam benne, nehezen tudok válogatni közülük, mégis ezekre böktem rá, és kimásoltam magamnak:
„Nem kell. Jólesett ezt mondani. Semmi se kell, senkitől.”
„Ugyanolyanok, mint ő, a határ köztük csak egy vékony légréteg. Valahol van egy láthatatlan lépcső, azon kell fölmenni, csak egyetlen fokkal följebb lépni.”
Ez a téma, mármint a társadalmi különbségek kérdése, a fenti idézet vékony légrétege engem is mindig foglalkoztatott. Ezért tudtam magam beleélni, ezért írtam most többet a cselekményről és kevesebbet a magam érzéseiről, mint ahogy máskor szoktam. Ennyi tellett.
Kilencest adok, bár gondolkodtam tízesen, de ne legyek elfogult a témaválasztás miatt.
Tehát 9/10
L.E. Azóta még egy regényéről írtam Zweig-nek, a „Nyugtalan szív„-ről.
