Még belefért ebbe az évbe, ezzel meglett a havi kettő. Nem sok, a tavaly több volt, de ez sem rossz.
Főleg, hogy év végére visszataláltam a könyvtárba. És most van miből válogatni, nem úgy, mint régebb. Sokan írnak, sokat írnak. Szerencsére.
De térjek rá az éppen kiolvasott könyvemre: a „Nápolyi tetralógia” második kötete. Ritkán olvasok sorozatot, túl sok ugyanabból a szerzőből, ugyanabban a témában, ugyanazokkal a szereplőkkel.
Ezzel is úgy voltam eleinte. De, ahogy a „Brilliáns barátnőm”, ez is egyszerre idegesített és lebilincselt.
Most ideteszem, amit egy hónappal ezelőtt a “Brilliáns barátnőm”-ről írtam
Ellentmondó véleményeket olvastam erről a könyvről.
Eleinte úgy éreztem, nem tudok azonosulni azzal a világgal. A nápolyi munkásnegyed kemény világával, pedig én sem vagyok piskóta. Valahogy úgy ír ez a szerző, hogy úgy éreztem galoppban olvasok. És ha egyszer „felszálltam” nincs kiszállás többé.
Magával ragadott a történet. Úgy éreztem, én vagyok a töprengő, magolós, magát csúnyának tartó szófogadó „jó tanuló”, de a vad, kezelhetetlen, impulzív, éles eszű barátnő is én vagyok.
Még a könyv végét meghatározó dilemmára is ráismertem, mint fiatalkorom nagy kérdésére. A tanulni vagy (jól) férjhezmenni.
Igen, a nyolcvanas évek végi Erdélyben is kérdés volt ez.
Barátság vagy bántalmazó kapcsolat? Családi problémák vagy családon belüli erőszak? Szeretet vagy érdek?
Egész bizonytalan ezek határa végig a könyvben. De magával ragadott, mondom, úgy éreztem olvasás közben, mintha rohannék, nem tudom, milyen eszközzel éri el a szerző.
Kevés szóval, sallangmentesen mond sokat? Elolvasnám/meghallgatnám mások véleményét erről.
Fogok még Ferrante-t olvasni. 8/10, nyolcas, bár ingadozom a nyolc és kilenc között.
De hagyjuk meg a két legnagyobb jegyet a legnagyobbaknak.
És akkor “Az új név története”
Továbbra is az az érzésem, hogy galoppban lehet olvasni ezt a sorozatot, közben kifáradok, de nem tudok leállni.
Tovább éljük Nápoly munkásnegyede, a „telep” lakóinak a mindennapjait. Néha unalmas, intrikákkal teli, néha kicsit színesebb napok.
A két barátnő viszonya továbbra is ugyanolyan ellentmondásos, már nem tudtam melyikükre haragudjak.
Ebben a kötetben még szembetűnöbb -mit szembetűnő, mellbevágó- a közegből kitörni akarás. Ki tanulással, ki házassággal próbálja elérni, valahogy mégis arra jutnak, hogy nem lehetséges.
A „jótanuló” is folyton azon gyötrődik, hogy leküzdje a születéséből származó hátrányokat, de mindig arra a következtetésre jut, hogy tehet bármit, nem sikerül. Neki minden csak „majdnem” sikerül.
Az, ami másnak adva van.
Nagyon ismerős érzés, nagyon tudok azonosulni vele. Ezzel a „majdnem” érzéssel.
A korláttal, ami tulajdonképpen belül van. Benne, bennem.
De van még a könyvben szerelem, annak a hiánya, féltékenység, szenvedés, erőszak, egy kis öröm is talán.
A végére olyan fordulatot vett, hogy úgy döntöttem, tovább olvasom a sorozatot.
Az elején még azt mondtam, nem. Mert csak folytatódott a sok telepi huzavona, ott, ahol az előző kötet abbamaradt.
De aztán kicsit mégis kitágult a világ. Tovább jutottunk a „telepnél”.
Hányast adjak? Összenyom, felráz, felháborít, megvigasztal, idegesít, szórakoztat… nyolcas.
Kövér nyolcas. 8/10
