Kommunista korban íródott, 1976-ban kiadott könyv. Pontosan ötven éve.
Szerzője marosvásárhelyi, nem azonos a budapesti Nemes László íróval, akivel majdnem kortársak.
Mindig különös figyelemmel olvasom a kommunista korban írt regényeket: nagyítóval keresem benne, van-e valami kommunista propaganda, vagy ha nincs, hogyan ment át mégis a cenzúrán.
Az író dolgozott tengerjáró hajón, innen merítette az ihletet. Egyedülállónak számít a hazai magyar (vagy talán az egész hazai) irodalomban a témaválasztása.
Ezért sikerült kiadatni, szerintem, és azért mert még 1976-ban nem volt annyira erős a cenzúra. Akkor még elég volt, ha nincs benne semmi rendszerellenes, vagy a dekadens nyugatot valami formában dicsérő. Később, már szigorítottak a cenzúrán és akkor muszáj volt kommunista propagandának lennie benne.
Jó, hogy átcsúszott, jól ír a szerző, kár, hogy az akkori művek feledésbe merülnek.
Ott porosodnak a mai nagyszülők könyvespolcain. Mind közel ugyanabban az időben kerülnek, jobbik esetben antikváriumba, rosszabbikban szemétre.
Két elbeszélésből és egy kisregényből áll a könyv, annyira a hajózásról szólnak mind, hogy el sem különülnek nagyon egymástól.
A nehéz helyzetben való helytállásról, bajtársiasságról, a rengeteg hajósokra leselkedő veszélyről.
A címadó kisregény egy északról hazafelé tartó utat mesél el, ami azért nevezetes, mert éppen december utolsó napjaiban zajlik és végig ott a kérdés a levegőben: hazaérnek szilveszterre vagy sem. (Érdekes egybeesés, hogy ez volt a december végén elkezdett, január elején befejezett könyvem, pedig nem direkt választottam így, véletlenül jött.)
Mindenféle veszély, kellemetlenség, akadály áll az útjukba ezen az úton, közben azt is érezzük, ezek nem szerencsétlen véletlenek, hanem a tengeri út velejárói. Kisebb ütközés, veszélyes hajózás ködben, irányíthatatlanná váló hajó pont egy óriás tanker közelében, motorhiba, radarhiba.
De van kedvező szél, kedvező áramlat, jó sebességgel haladás, váratlan szerencse is.
És kemény munka, összetartás a legénység részéről. Néhányukat közelebbről is megismerjük, meglátjuk a kemény tengeri hajós mögött levő embert is.
Azt, hogy ki miért, kihez vágyik haza: barátnőhöz, kisgyerekhez, szülőkhöz, vagy éppen elmaradt vizsgát letenni.
És az utolsó nagy akadály, a kikötőben való befutás utáni vesztegelés. Végeredményben itt dől el, hazaérnek szilveszterre vagy nem.
Vajon sikerül egyiküknek, hogy maga vigye be feleségét a szülészetre, jut-e idejében orvosi ellátáshoz hirtelen súlyosan megbetegedett társuk, sikerül-e kipihenni az út fáradalmait és izgalmait, mielőtt kezdődne az egész előlről, egy újabb úttal?
Én szerettem ezt a könyvet, egyrészt szokatlan a hajózási berendezések és technikák eléggé részletes bemutatása, másrészt ott vannak az örök emberi problémák.
És semmi kifogásom nem lehet: nincs benne propaganda.
Ami viszont érdekes: néhány dolgot a mai cenzúra áthúzna benne.
Hajósok, más nemzetek hajósait néha eléggé informális néven emlegetik.
Más idők, más erkölcsök .
Maga a könyv, a régi időkben megszokott, nagyon egyszerű, puha borítójú kiadás, 185, apró betűvel sűrűn teleírt, oldal.
Mai mércével nem is kisregény, és minimum 200 oldalt megtöltene.
Hányast is adjak rá?
8-as. Nem modern, de időtálló téma, felépítés és nyelvezet.
Egy idézetet is feljegyeztem magamnak belőle:
„A hajók hazafele gyorsabban mennek.”
Igen.
Nem szorul további magyarázatra.
