A 2025-ös év felfedezettje nálam. Régen a kedvenc listára tettem valamelyik könyvét, majd rátaláltam a könyvtárban, és kivettem elsőnek az „Ahol a folyó véget ér” címűt, másodiknak a „Maggie”-t.
Ezt írtam róluk rögtön, ahogy befejeztem:
Ahol a folyó véget ér
Nehezen tudok megszólalni a könyv elolvasása után.
Egy házaspár útja lefelé egy folyón, kenuban. A feleség rákban szenved, végstádiumban, a tízes kívánságlistájából próbálnak annyit teljesíteni, amennyi még belefér.
Közben megtámadják, a törvény üldözi, a hurrikán kerülgeti, így küzdik végig magukat a folyón. Jó emberek is akadnak az útjukba, szerencsére.
Szimbolikus ez a folyón való utazás, egyre haladnak a végkifejlet felé és ahogy fejezetenként ugrál a könyv az időben, a korábbi életüket is megismerjük.
Régen olvastam ilyen könyvet, ami a lassú haladás látszata alatt ennyi érzelmet belesűrít. Érzelmet és információt.
A folyóról, földrajzról, természetről, festészetről és az emberi természetről olyan természetesen, hogy észre sem vesszük, hogy éppen ismeretekkel is gyarapodunk.
És szerelemről, szeretetről, betegségről, az életről, érzelmek kifejezésének képességéről vagy képtelenségéről.
A betegséggel való egyenlőtlen, sajnos, hiábavaló küzdelemről.
Nem is vagyok elég hozzá, hogy felsoroljam, mi mindennel gazdagított. És még a továbblépés képességéről is. Más befejezésre számítottam, de végülis az író jobban megoldotta, mint én tettem volna.
Tízes, gondolkodás nélkül. Lehet, hogy az év könyve lesz.
10/10
És a másik:
Maggie”
Regény arról, hogy a férfiak is sírnak.
A házastársi szeretetről, az emberi kapcsolatokról, a tragédiákkal való megküzdésről és mindez férfi szemszögből.
És, ez a problémám a könyvvel: ugyanezt írhattam volna (lehet, hogy írtam is) a szerző másik regényéről, az „Ahol a folyó véget ér címűről”.
Annyi különbséggel, hogy itt a fentiek másik történetbe vannak ágyazva. Ami, nekem kicsit erőltetettnek tűnik, ugyanúgy, mint a másik könyvnél.
És az alap- történet a másik regényben sokkal jobban megszólít, mint ebben.
Az előző nagyon tetszett, valami magas értékelést adtam rá, lehet ezzel is így lennék, ha nem lenne ez az ismétlődés.
Mindenesetre fogok még olvasni tőle, mielőtt nagy arccal kijelenteném, hogy ő a férfi Kristin Hannah.
Akit nem kedvelek (mármint Hannah-t), mert túlságosan direkt módon piszkálja az ember triggereit.
Ilyen regényekre, mint a Martin-é pedig szűkség van: férfi érzelmekről férfi szemmel – nagyon keveset tudunk erről.
7-es, az ambivalencia miatt, amit belőlem kiváltott.
Érdekes, ahogy hirtelen lezuhant a Martin könyvei iránti lelkesedésem a másodiknál. Annak, ami az elsőnél annyira hatott, pontosan az ismétlődés vette el az erejét.
Még egy dolog nekem kicsit kilóg mind a két könyvéből: egyértelmű, hogy a mai, civilizált világban játszódnak, mégis egyszer csak felbukkannak banditák, lövöldözők, bosszúállók, mintha csak a vadnyugaton lennénk. Ettől lesznek kicsit kalandregény hangulatúak, de emiatt tűnik erőltetettnek a cselekmény. Túl sok legyet akar ütni egy csapásra. És ez is az ismétlődés miatt válik zavaróvá.
Ennek ellenére továbbra is nagyon érdekesnek tartom, ahogy érzelmekről férfi megközelítésből ír.
És a házastársi szeretetről, ami nem kap akkora figyelmet az irodalomban, amit megérdemelne, lehet mondani, hogy hiánypótló. (Vagy megtalálta Martin a piaci rést?)
Most nem úgy tanítják, de én kontextusba szoktam helyezni a műveket – helytelen vagy nem – , és elolvastam, Martin vallomását arról, mekkora érzelmi támogatást kapott a feleségétől az írói próbálkozásai legelején.
Így már értem, érteni vélem ezt a visszatérő témaválasztását.
Fogok még olvasni tőle, ahogy már említettem.
